Péntek délután kissé nehezen jött össze az aznapi létszám, de egy ember híján lassan, de biztosan mindenki megérkezett. A késések miatt kihagytunk, pontosabban februárra csúsztattunk egy bemelegítő játékot, hogy haladjunk aznapi terveinkkel. Míg vártunk a későkre, hogy felelevenítsük, hogy már van egy jó kis csapatnevünk, egy közösen kigondolt mozdulat és a Hódjárók kiáltásának kíséretében felpörgettük magunkat az előttünk álló délutánra.
Ez alkalommal mindenki boldogan emlegette fel a csütörtöki stoppos játékot, amit zárásként játszottunk együtt. A délután kulcsszava: jövő.
Tempós, de hasznos bemelegítés után jött a délután lényege: kiscsoportokba rendeződve készítettünk különféle jeleneteket, képeket álmokról és rémálmokról – saját, jövőbeli álmainkról, rémálmainkról. Összefoglalva sokaknak az álom egy bizonyos munka/foglalkozás megvalósulását jelentette, a rémálom pedig több esetben is a halál, avagy szeretteink elvesztése volt. Többször előkerült valamiért Japán, mint ideális munkahely, lakhely vagy csak szimplán kirándulóhely, ahová jó volna eljutni. Több fiú is szívesen lenne taxis, maradva Hódmezővásárhelyen, valamint a szakács, cukrász szakmák is többször előkerültek vágyálomként. Itt igazán szárnyalhatott a fantázia, jobban, mint az ezt követkő feladatnál, játéknál.
Egyéni munka, 5 perc gondolkodási idő, rövid, egyéni jelenet arról, hogy hol fogunk tartani 20 év múlva. Ezek a gyerekek akkor fognak a harmincas éveik elején járni, ennek tükrében kellett bemutatniuk, hogy mit gondolnak arról, mi lesz velük húsz év múlva. Hangsúlyoztuk, hogy nem csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz a munkájuk, hanem arra is, hogy például milyen emberek lesznek ők. Láttunk aggódó anyukát, aki igen sajátos stílusban aggódott gyermekéért és férjéért, láttunk taxist itt is, szakácsot, cukrászt szintén, aki Londonban él, valamint grafikus is volt, sőt, drámatanárok, színészek is akadtak.
Úgy gondolom, egyre több mindent tudunk meg a csapatunkról. Arról, hogy milyen elképzeléseik vannak a jövővel kapcsolatban, és talán egy kicsit azt is láthattuk, mit gondolnak magukról és a lehetőségeikről. Szerették volna, ha Edina is megmutatja, mi lesz vele szerinte 20 év múlva (gyermeke ballagását szüleivel büszkén néző anyuka), valamint azt is örömmel vették, hogy mi is megmutattuk, hogy mi hol képzeljük el magunkat két évtizeddel később.
A búcsúzást rövidre kellett fognunk, ugyanis érkezett hozzánk egy panasz, miszerint előző nap az egyik lány lekéste a buszt. Így aztán szigorúan időben abbahagytuk az órát, de sikerült mindent végrehajtanunk, amit erre a napra terveztünk.
