„Mi az a végszó?”

2016. Április 08.

Hétfő

Ma teljes létszámmal vágtunk bele a projekthétbe reggel tíz órakor. A fiatalok érkezésünk előtt részt vettek még két tanítási órán, ennek ellenére frissen és aktívan, berendezett teremmel várták a játékokat. Nagy feladat vár ránk ezen a héten: el kell készítenünk péntekre a Kása – Boszorkányok márpedig léteznek című színpadi játékot, amelyre szeptember óta készülünk. Ezért kiemelt fontosságú volt az, hogy tudjuk azt, mi zajlik a játszópartnerünkben. Azzal kezdtük a napot, hogy mindannyian elmeséltük a legjobb dolgot, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt velünk; pl. egy kis ló születése, az újbóli találkozásunk, kirándulás és a húsvéti események. Anita a bemelegítést új és már ismert játékokból állította össze; a Hódjárók csapata hatalmas utat járt be a hónapok alatt a hangerő, a koncentráció, az artikuláció, az energia és a bátorság terén. A testi kontaktusos feladatokban továbbra sem okoz nehézséget számukra az, hogy a másik nemmel érintkezzenek, de egy későbbi játékban világossá vált az, hogy főleg a fiúknak még keresgéléssel teli a fiú-lány kapcsolat. Jani a történet elejéről elkezdte felrakni a jeleneteket, életképeket, melyeket az eddigi alkalmak játékai alapján álmodott meg. Nagyon jó és inspiráló élmény volt az, hogy a fiatalok csak úgy ontották az ötleteket, így a mese váza telítődött, telítődik élettel, spontaneitással. Elkezdik érezni a szereplés ízét is, tervezgetik az előadást, csodálják a plakátot és szórják kifelé a városban, hogy eljusson mindenkihez a hír: boszorkányok márpedig léteznek!

Kedd

Ma reggel nyolckor kezdtük a napot, a fiatalok egész nap a miénk voltak. Érkezésünkkor T.Á. és V.B. épp nevet adtak a székeknek, amelyeken ülünk a nap folyamán. Él a tér, miénknek érezzük, most a héten ki-és berendezni sem kell, használjuk, velünk lüktet. Anita bemelegítése lendületes volt és energiát adott, ahogy H.D. meg is jegyezte: „úgy szégyellem, de itt valami dobog.” Dobogtunk is, szívvel, lélekkel, hangosak voltunk. Biztonságot ad az a forma, amelyben dolgozunk. A játszók bármikor rászólhatnak a másikra, hogy ő jön, ez a kötetlen játékstílus lazaságot, maiságot kölcsönöz a játék sodrásának. Többször végigmentünk azokon a jeleneteken, amelyek már előző nap elkészültek, illetve folyamatosan ismételtük a maiakat is. Néhány szétesést, kisebb hullámvölgyet leszámítva a Hódjárók türelemmel voltak egymás felé. Minimális ingadozás figyelhető meg, leginkább hangerő terén, de gyakran meglepő erővel szólal meg akár a legvisszafogottabb Hód is. Ma megalkottuk Mári alakját és sokat haladtunk Ilka és a Királyfi szerepével kapcsolatban is. Sajnos azonban nem volt felhőtlen a nap. Aggódunk N.K. a programban való részvételével kapcsolatban, mivel ma lebetegedett és haza kellett mennie. Anita a történtekkel kapcsolatban kiemelte a Hódjárók csapatának azt, hogy azonnal jelezzék, ha valami nem esik jól nekik, ha kicsit kikapcsolnának, bízzanak bennünk. A zárókörben többen el is mondták, hogy számukra kimerítő ez az intenzív koncentráció ennyi időn keresztül, de mi úgy látjuk, hogy fejlődnek abban, hogy hogyan tudják feltölteni az energiaraktáraikat. Ma megkapták tőlünk a jelmezeiket, amelyeknél az volt a cél, hogy egységes színpadképet mutassunk, és olyan darabokat kapjanak, amiket utána is szívesen hordanak. A méretkülönbségek és a helyi készletek miatt egyes részletekben más ruhákat kaptak a csoport tagjai, de ebben rugalmasak voltak, ami mutatja azt, hogy alázattal vannak a közös munka és az előadás irányába. 

Szerda

N.K. sajnos nem lett jobban reggelre, így nélküle kezdtünk bele a harmadik napba, amelyet Jani és Anita eddigi tapasztalataik alapján a projektek legnehezebb napjaként emleget. Reggel mindenki elmondta, hogy mivel telt a tegnapi napja a próba után. Érdekes volt hallani azt, hogy a srácok, csajok mivel töltik a délutánt és az estét az egész napos koncentrált munka után. Volt, aki földet hordott, más a kistestvérére vigyázott, vagy éppen kutyát nevelt, klarinétórára ment, vagy ölelés kuponokat gyártott számunkra. Ma több összetett jelenetet is meg kellett alkotnunk és rögzítenünk, hogy az utolsó napokon minél több időnk jusson a gyakorlásra. Délután átmentünk a tavaszi melegben a BFMK-ba, ahol pénteken debütálunk. Megörültünk az Ilka utcának és ma kerítettünk sort arra is, hogy a játékok keretein kívül beszélgessünk. Feltették azokat a kérdéseket, amelyekre eddig nem volt idő – hogy mi kik is vagyunk „civilben” és beavattak bennünket a saját életükbe. Az új helyszínre érkezve éreztünk egy kis csalódást a csoport részéről amiatt, hogy nem a nagyszínpadon adjuk elő a történetünket, de Jani hagyott elég időt arra, hogy ezt átbeszéljük, így megoldódott ez a helyzet. Felfedeztük, bejártuk a teret és elkezdtük a jeleneteket a tér adottságaihoz igazodva gyakorolni. 

Csütörtök és péntek

Az előadás alatt végig a színen van mindenki, így kiemelten fontos a figyelem, a koncentráció – ebben szeptember óta nagyon sokat fejlődtek. Klauval és Edinával mi is játszóként voltunk jelen, így saját élmény alapján ezt a sűrű időszakot az alábbi szavakkal tudnám legjobban leírni:

  •  színházi próbafolyamat

„M., adsz egy végszót az E.-nek?” „Mi az a végszó?”
A srácok már a kezdetektől fogva kérdezgették, hogy mikor kapnak szövegkönyvet, mikor kezdjük el gyakorolni a darabot és nem igazán értették, hogy szerintünk erre miért nincs szükség, hisz nekik ez a tudásuk a színházról. De bíztak bennünk és hálásak voltak ezért, ahogy H.D. ki is emelte, hogy „milyen jó, hogy nem kell itt szöveget tanulni”. A hosszú előkészítő szakasz utáni intenzív színházi próbák ettől függetlenül teljes energiabedobást kívántak és hamar fáradtak a Hódok. Azonban Anita játékai, Jani motiváló beszédei és a friss levegő a nagyobb szünetben megtették a hatásukat, végig lehetett dolgozni a kis csapattal. 

  • figyelem

Mint említettem, mindenki a színpadon volt végig, a játékstílus megkövetelte a közös figyelmet. Meg kellett értenünk, hogy a színházi térben minden cselekvésünknek jelentése van, a néző mindent lát és nekünk vezetnünk kell figyelmünkkel az ő figyelmét. Ez hatalmas önuralmat kíván, hiszen nem igazíthatom meg a lecsúszó nadrágot akkor, amikor akarom és a szomszéd Hóddal sem kommunikálhatom le, ha valami vicces dolog történt. 

  • egymásra utaltság

Jani és Anita biztonságos közeget teremtett nekünk azzal, hogy bármikor odaszólhattunk a társunknak, ha elfelejtette, hogy ő jön, vagy kisegíthettük a szöveggel – ezt a játékstílus megengedte. Végül nem volt szükség az előadásban erre a játékra, de jó érzés volt tudni, hogy egy egész csapat áll mögöttünk, ha „ablakot kapnánk”.

  • felelősség

A pénteki délutánon Anita szükségesnek érezte azt, hogy verbalizálja számunkra: az előadás sikere innentől kezdve a mi felelősségünk, a csoport felelőssége, végsősoron mindannyiunk egyéni felelőssége. Elért hozzánk az üzenet és nagyobb tévesztés nélkül, lendületesen játszottuk végig a Kását. Szép pillanat volt megérezni azt, hogy innentől már nincs másik nap, újabb lehetőség, hanem csak a döntés van; belemegyek-e teljes energiával, alázattal és figyelemmel a próbába?

Az utolsó két nap felfokozott hangulatban zajlott; a srácok fáradtak, de hősiesen küzdöttek, hogy megjegyezzék, ki után jönnek, mit mondanak, milyen hangosan, utána mit csinálnak, közben hova néznek és így tovább. A hét végére egyre jobban megismerhettük egymást, a szüneteket együtt töltöttük, mindenkinek jót tett a művelődési ház mögötti játszótér levegője. Ez a két nap a simításokról szólt: minden mondat a helyére került, minden mozdulat, a zenék is beillesztődtek az előadásba. Pénteken, közvetlenül az előadás előtt egy órával egy nagyon koncentrált izgalmi állapot uralkodott. „Vajon ki jön el?” „Remélem, ideér a bátyám!” „Remélem, nem az én szüleim fognak késve benyitni!” Az ablakból néztük a családot, barátokat, osztály- és iskolatársakat, tanárokat, vásárhelyi lakosokat, érdeklődőket, ahogy szépen lassan érkeznek 17 óra előtt. Hangosak voltunk, elhalkultunk, felpörögtünk majd elfáradtunk, ez mind így váltakozott az utolsó két „munkanapon”. Már megvolt az a bizonyos ’i’, a csapatunk, közösségünk, de ezek a napok tették rá a pontot.
Az előadás előtt még végigmentünk kétszer a történetünkön, de a legjobban élesben sikerült. Teljes koncentráció, egymásra figyelés, csapattudat, szeretet, együtt lüktetés uralkodott. Ez a szürke és fehér előadótér megtelt a farmeros Hódokkal és mintegy 100 nézővel, akik kívülről segítették munkánkat. Bár többen aggódtak, hogy mi lesz, ha barát, osztálytárs kinevet, hangoskodik, zavarja az előadást, de ez nem történt meg, sőt, épp az ellenkezője. A szülők közül többen is nagyon meghatódtak, büszkék voltak gyermekeikre. Sokan nem is gondolták volna, hogy a gyerekük tud ilyen hangos vagy épp határozott lenni. Jót tett az, hogy izgultunk, jót tett az, hogy éreztük a szuper közönségünk figyelmét.

Szombat és vasárnap

Szombaton Székkutasra utaztunk, hogy együtt megnézzük a Kártyavár című előadást. Közösen mentünk busszal, amit a kedves Lajos bácsi vezetett. Sokan készültek édességgel, rágcsálnivalóval, amit közösen fogyasztottunk el a jó hangulatú út alatt, akár egy igazi osztálykiránduláson. A srácoknak is nagyon tetszett a Kártyavár, jó volt látni azt, ahogy nézik az előadást, és tudják, a székkutasiak mögött is akkora munka áll, mint mögöttünk. Néhány Hódot már ismerősként köszöntöttek olyanok, akiket mi nem ismerünk, mivel látták a Kását előző nap. A Kártyavár előtt közösen körbeálltunk és dallal köszöntöttük Anita kisebbik lányát a születésnapján, tortáztunk, egy csapatként mentünk Kártyavárat építeni. Izgalmas volt a miénktől eltérő játékstílust látni, beszélgetni róla, bontogatni a jelentéseket. Kora este ugyanúgy busszal érkeztünk vissza a Klauzál iskolához, ahol a szülők, család várták a Hódjárókat.

Másnap, vasárnap Mindszentre érkeztünk, ahol délután megnéztük a Kút című előadást. Lendületes, pezsdítő játékot láttunk olyan fiatalokról, akik összefognak egy közös ügyért. Az előadás után fogadást rendeztek a teljes, mintegy százfős közösségnek a mindszentiek. Közös játékkal, fotózkodással búcsúztunk egymástól. 

A Hódok visszajelzései alapján, illetve számunkra is iszonyatosan gyorsan eltelt ez a hét. Izgatottan várjuk budapesti találkozásunkat, ami hamarosan be is következik. (Sajnos, mert az azt jelenti, hogy egy időre megint elbúcsúzunk, de szerencsére, mert megint együtt lehetünk.)