Messziről indultunk, közel kerültünk. Hétfőn még úgy tűnt, a gyerekeknek kevés előfeltevésük van a projekthéttel kapcsolatban, nehezen fogalmazták meg, mit várnak, milyen képet látnak maguk előtt? Aztán nekifogtunk. gyakorlat-és szabályjátékok, figyelem, koncentráció, mozgástréning, táncbetét, jelenetkészítés-és tisztítás. Olyan sűrű volt a hét, hogy esténként fejtörést okozott összeszedni, mi mindent tapasztaltunk aznap. Sűrű és mély. Szerda reggel a Kossuth Rádió készített interjút a Nagy Napok Kis Hősei egyesület kezdeményezőivel, s még aznap, már gumicsizmáink birtokában leírtuk, kimondtuk, összefűztük a varázslat szavait rigmussá, amivel el lehet űzni a pusztító erőt, bármilyen formát is öltsön az. Kulcs, ajándék, támasz…
A lendület hiányzott már csak, de hódmezővásárhelyi csapat pénteki játékából inspirálódva és titkos tartalékainkat előhívva végül sikerült eljuttatni a nézőkhöz a gondolatainkat. Előadásunk szerkezete nem egyszerű, s voltak félelmeink a befogadhatósággal kapcsolatban, de a közönség reakcióiból azt szűrtük le, hogy a mélységét, gazdagságát mindenki látta az anyagnak, s így közvetve talán a gyerekeknek is. Szombaton újraépült a kártyavár.
S újjá tud épülni máskor, máshol, másból is, például a projekthéten belénk ivódott pillanatokból, közös emlékeinkből. Nincsenek illúzióim, ezek az élmények nem írhatnak felül körülményeket és tragédiákat, de talán erőt tudnak adni ahhoz, hogy a gyerekek törekvéseiket – akár civil összefogással kapcsolatban, akár tanulmányaik terén – véghezvigyék. Hiszen most már tudják, hogy képesek egy produktív folyamatot az elejétől a lezárásig végigcsinálni, játékkal, bátorsággal, odaadással és kemény munkával kihozni magukból olyan tartalmakat, amikről talán még ők sem tudták, hogy bennük van. Hitet adott ez a program. Ezen gondolkodtam vasárnap, miközben sétakocsikáztunk Fehér Imrével, a lovas klub elnökével, akivel nyáron készítettünk interjút. Útközben leejtettem a telefonomat, ami karcolás nélkül megkerült. Szerencse? Jóakarat. Igyekszem továbbadni.
