Leutazásunk első, csütörtöki napján kevesebben voltak a fiatalok, mint amennyire számítottunk, a betegség miatt hiányzók mellett többen elmentek az iskolai városi sétára. Velük pénteken a délelőtti drámaóra után összefutottunk a folyosón, udvaron. Anita és Jani jelezték számukra, hogy számítanak rájuk és megerősítették őket abban, hogy a havi egy közös alkalom megszervezéséhez szükség van az ő döntéseikre is. Délután el is jöttek ezek a srácok, lányok és csatlakozott egy új lány is, akit aznap láttunk először. Eleinte tartottunk attól, hogyan tud becsatlakozni a folyamatba ennyi kihagyás után, de a pénteki óra óta bizakodóak vagyunk a részvételével kapcsolatban. Érzékenyen és lelkesen vesz részt a játékokban és a csoport tagjai is bizalommal vannak felé.
Így tehát a pénteki foglalkozásnak ugyan még mindig hiányzókkal kezdtünk neki, de már csak azok hiányoztak, akik betegség miatt otthon voltak és egyértelműsítettük a csoport tagjaiban az elköteleződés mértékét.
A mai foglalkozás fő célja a csoportdinamikai építkezésen és a munkaformák elsajátításán kívül az volt, hogy a színházi munkához szükséges alapvető készségeket felmérjük a csoportban, mely kijelöli a következő találkozások vonalát. Ezt egy hagyományos színjátszós „vetélkedő” keretein belül valósítottuk meg. A vetélkedő itt azért került idézőjelbe, mert az elején tisztáztuk, hogy nem célja a napnak bármely csapat győzelme, hanem azt szeretnénk, ha minél több izgalmas jelenet születne.
A vetélkedő játékmestere Jani volt; a három csapatban pedig Anitával, Klauval és Edinával segítettük a fiatalokat a jelenetalkotásban. A csoportalkotás véletlenszerűen történt, Jani annyit befolyásolt, hogy arányos legyen a fiúk és lányok létszáma egy-egy társaságnál. Ezen a ponton behoznám azt, hogy szerencsére nem jellemzi a színjátszóinkat a korosztályi sajátosság, hogy a két nem képviselői nem fogják meg egymás kezét a játék során, vagy nem hajlandóak együtt dolgozni.
A létrejött alkalmi kis társulatok első feladata az volt, hogy nevet és mozgásos névjegyet válasszanak maguknak. A névválasztás eddig húzódott a teljes színjátszós csapat életében. Most már fontos lesz meglépnünk, hiszen nagyban segíti a csoportidentitás kialakítását.
Az első jelenetalkotás aköré szerveződött, hogy a Piroska és a farkas meséjét a színjátszók különböző stílusok mentén dolgozták fel: szappanopera, horrorfilm és akciófilm. Én az utóbbit vittem a csapatommal és meglepődve tapasztaltam, hogy nem ismerik ezt a mesét többen sem. Ezen azért ütköztem meg, mert óvodában is és alsó tagozatban is – melyeken már túljutottak a színjátszóink – közkedvelt és gyakran feldolgozott alapanyag ez a mese az eddigi tapasztalataim alapján. Ezenfelül azt észleltem az akciófilmes és a szappanoperás csapatnál, hogy nehéz számukra a stílusjegyek megtalálása annak ellenére, hogy egy populáris műfajokról van szó, amelyek könnyen elérhetőek. Arra jutottam, hogy vagy a fiatalok számára jelent nehézséget egy műfaj elemeire bontása, vagy maga a műfaj nem rendelkezik könnyen megragadható jegyekkel.
A következő feladat egy hangjáték létrehozása volt. Címeket kaptak meg a csapatok, amelyekre épülve kellett megalkotni ezeket az érzeteket úgy, hogy csak hangokkal dolgozhattak (akár tárgyéval is), de a nézőket hallókat nem érinthetik és ők nem nyithatják ki a szemüket. ’A tomboló természet’ volt az első hangjáték, melyet körben ülve hallgathattunk meg a csapattól. Székek, a kezük, a szájuk és a teremben lévő csap segítségével hoztak létre egy lassan gyűrűző, majd egyre erősödő és végül egy égszakadásban kiteljesedő vihart, ami újra elül. Rendkívül fegyelmezetten, összehangoltan alkották meg ezt, amiben nagy szerepe volt a színész-drámatanárnak, mivel az alapja a hangjátéknak egy drámás gyakorlat volt.
Másodikként a csapatommal ’A béke szigete’ címen dolgoztunk, amely nem ment könnyen. Nagyon sokféle asszociáció született, amit nem tudtunk integrálni, így a ’hallók’ nehezen találták ki azt, mi is lehet a cím, vagy akár a témakör.
Harmadikként ’Az ember a nagyvárosban’ címen hallhattunk hangjátékot, ahol a fiatalok kissé még bátortalanul, de izgalmas pontokat behozva alkottak meg egy városi forgatagot a jól ismert szereplőkkel: kéregető, telefonálva elsiető ember, árus stb.
Erről a feladatról összegezve elmondható, hogy a nézőpontváltás gyakorlása – „ha ezt így csinálom, akkor a néző/halló azt a hatást éli át, ami a célom?” – egy fontos pont lesz a munkánkban, de nagyon jó látni azt, hogy erre fogékony a csapat. Instrukcióérzékenyek és a térbeli elhelyezkedés kritériumaira többek maguktól ráéreznek (pl. nem állok háttal a nézőnek).
A következőkben egy-egy reklámot készítettek el a fiatalok a következő fiktív termékeknek: hónaljtépőzár, hastalicska és fogterpeszítő. Kreatív használati módszereket találtak ki a csapatok és mindben szerepelt a reklámok teremtette idealizált világ kritikája.
Az utolsó jelenetalkotás egy-egy tárgy köré szerveződött. Kenyér, föld és tégla pihent egy-egy széken. Jani véletlenszerűen osztotta ki ezeket a tárgyakat. A játékszabály szerint ennek a tárgynak kell lennie a főszereplőnek a jelenetben úgy, hogy más tárgyat nem hozunk be. Míg az eddigi feladatok főként a játék okozta flow élmény miatt voltak izgalmasak, a csapatok az utolsó jelenetalkotásra „beérkeztek”, mély és összehangolt munka folyt mind a háromnál. Sokrétegű jeleneteket alkottak a fiatalok, amelyek fontos és fájdalmas pontokat fejtegetnek.
KENYÉR: Egy anya ül a járdán két éhes kisgyermekkel az ölében. Egy járókelő arra megy és épp jóízűen eszik egy szelet kenyeret. Meglátja az anyát és gyerekeit és odaadja nekik az utolsó falatot. Az édesanya hálás. Elharmadolja a kenyeret, majd végül az ő harmadát odaadja a legkisebbnek.
FÖLD: Egy vasárnapi családi ebédbe kapcsolódunk be, a hangulat kissé fagyos, szótlanul esznek. Kisgyermek lép be és mutatja a tányéron a kupac földet: „Nézzétek, milyen szép sütit sütöttem!” Az édesapa hatalmas pofont kever le neki és tajtékozva üvölti, hogy most már ideje felnőni, az a föld nem süti. Az édesanya erre elkezd ordítani az apával, mire a család minden tagja belép a veszekedésbe, egyetlen hangzavarrá alakulva. A kisgyermek erre felemeli a földet, amelyre a család minden tagja rászegezi a tekintetét; mind a földet nézik, így elemelődik a valóságtól a jelenet vége.
TÉGLA: Testes kisfiú áll az iskola udvarán, akit végeláthatatlan hosszan piszkálnak a társai: „kérsz még csokit?” „látom, már folyik a nyála”, „csak a karomat meg ne egye!” és ezek több percig. A kisfiúnak arca se rezzen, majd kitör a körből és földhöz csapja a téglát úgy, hogy az kettétörik. A társainak elakad a szavuk.
Kenyér, föld, tégla. Egy egész világot felépítenek.
