Itt a várva várt első alkalom, amikor a csoportunkkal találkozunk: négy lány és hat fiú. Ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályosok. A mindszenti Dózsa-telepi iskola annyira kicsi, hogy mindenki mindenkit ismer, név szerint. Sokan laknak a közeli telepen, de a csoportunkban van két tanyasi kislány is.
Az első foglalkozásunk célja, hogy megismerjük egymást és erősítsük a csapat kohézióját. Mivel elég nagy köztük a korkülönbség, figyelnünk kell arra, hogy együtt tudjanak működni, mindenki meg tudjon szólalni. A „Szerintünk mi…” c. játékban például a nyolcadikos fiúk úgy gondolták, hogy ők fogják megmondani, hogy mi a közös a társaság egészében, a kisebbek pedig belementek ebbe. Jellemző helyzet volt, amikor a nyolcadikos T. azt mondta, hogy mindannyian szeretnek kimenni a Tiszához úszni, mindenki helyeselt. Majd mégis megszólalt B.: „De hát a Zs. nem is tud, úszni!”.
Amikor valaki magáról vagy másról beszélt, sokszor hangsúlyoznunk kellett, hogy a játék nem arról szól, hogy egymást cikizzék. Minket is kóstolgattak azt figyelve, hogyan reagálunk ezekre, és az egymásnak szánt beszólogatásokra. Biztos vagyok benne, hogy a közös munkánk eredményét a csoporton belüli kommunikáció változásán lehet majd először észrevenni. Ha csak annyit érünk el, hogy a résztvevők csak kicsivel is jobban tudnak figyelni magukra és a társaikra, ha a koncentrációs gyakorlatokat kicsivel jobban tudják majd csinálni, ha velünk szemben megnyílnak, már az is építő, komoly fejlődés. Persze, ott van a cél, hogy majd egy előadást kell létrehoznunk, de addig még sok víz lefolyik a Tiszán.
Kárpáti Liza
