A mai napon, szinte minden olyan külső inger érzékelhető volt, ami egy foglalkozást megzavarhat: meg kellett várni, amíg felszárad a padló és a diákok visszaérnek a boltból, túl kellett ordítani egy fúrógépet és ki kellett terelni a tanulószoba végeztével a termünkbe beáradó gyereksereget. A tervezett foglalkozásnak így csak a felét tudtuk megvalósítani.
A figyelemjátékok során kiderült, hogy a résztvevők nem tudnak sokáig egy dologra összpontosítani. Egyértelműnek tűnt, hogy fejleszteni kell őket ebben. A foglalkozás második része a csoportépítésről szólt: arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan látják magukat és társaikat, illetve mi a kettő között a különbség. Míg a lányok a „Mit tenne ő?” c. játékban érzékenyen elmondták, hogy ők egy-egy helyzetben miként működnek, addig a fiúk igyekeztek vagány, normasértő alakításokat hozni. Például T. azt a helyzetet kapta, hogy valakit a tanárok olyasmivel vádolnak, amit valójában T. követett el. A kérdés úgy hangzott, hogy ebben a helyzetben szól-e, vagy hagyja szegény szerencsétlen társát a bajban. T. rávágta, persze, hogy hagyná. A többiek ugyanezt mondák. Az egész egy nagy státuszharc volt.
Az biztos, hogy a státuszharc köztünk és a csoport között sem csitult el a második napra. A határainkra kíváncsiak és jelezni akarják, hogy ők a főnökök. A kérdés az, hogy miért van erre szükségük, hiszen ők döntettek úgy, hogy eljönnek ide. Az utolsó tíz percben megpróbáltuk valahogy lezárni a két napot. Mondtuk nekik, hogy egy hónap múlva megint jövünk, mire az egyikük megszólalt, hogy „de az túl sok idő”. Ez mindannyiunkat nagyon jó érzéssel töltött el, ahogy az is, amikor a második napon a diákok az óráról kijövet az udvaron körénk gyülekeztek: a szünetben is velünk és egymással akartak lenni. Ebből még egy jó banda lehet.
Kárpáti Liza
